Én azt hittem ez velem soha nem történhet meg. Pedig tudom, hogy a születést egyszer a halál követi.
Amikor tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam, dühöt és mérhetetlen fájdalmat éreztem. Emlékszem a húsklopfolóval darabokra törtem az üveg asztalomat.Ugye jön a kérdés miért pont velem történt ez az hatalmas veszteség.Azután eljön a búcsú ideje a temetés amikor az elhunyt ott van és mindent érzékel. talán meg akarunk felelni az Ő elvárásának. Vidéken emlékszem gyerekként féltem ha meghalt valaki mert otthon ravataloztak.Égtek a hatalmas kandeláberek.,talán még sirató asszonyok is. ma ez már kevésbé így történik.
Élet és halál látszólag ellentétesek, de mégis szorosan összetartoznak, egymás nélkül nem léteznek. Életminőségünket nagyban meghatározza, hogy elfogadjuk-e, ha valaminek lejárt az ideje, és ezzel együtt valami új születik. Engedjük-e ezt a változást, vagy félünk tőle? Amennyiben az ismert régibe akarunk ragadni, nem születhet meg az új.
A régi korokban az emberek a halál felé elfogadással, tisztelettel fordultak, a gyászt az élet természetes részének tekintették.
A mai ember azonban fél a haláltól, a veszteségtől, a gyásztól. A halálfélelem erősödése új keletű, csak az utóbbi 3-400 évben figyelhető meg. Ennek egyik oka a vallásos világkép háttérbe szorulása, a felvilágosodás térhódítása, melynek révén az emberek a tudományoktól kezdték el várni a racionális válaszokat az élet nagy kérdéseire. A másik ok a fogyasztói szemlélet felerősödése: „Minél többet birtokolj, gyűjts be, ettől leszel boldogabb, értékesebb!” Így megtanulunk szerezni, elengedni viszont nem. Felerősödött a veszteség- és a hiánytudat. Mi nincs még, mi hiányzik? A bőségtudat, vagyis hálásnak lenni azért, ami van, amit kaptunk, amit a sorsunk által megtapasztalhatunk, háttérbe szorult.
A halálra is tekinthetünk csak a veszteség és a hiány szempontjából, de megláthatjuk azt is, hogy mit kaphatunk, miért lehetünk hálásak általa. Megtanulhatunk elengedni. A gyász a tudatos elengedés és újjászületés belső munkáját segíti. Bármilyen paradoxonnak tűnik is, a gyász mindig az életről szól: arról, hogyan tudunk tovább élni.
Szülőjüket elveszített gyermekekre gyakran igaz, hogy nem élnek meg mély bánatot, gyászt, amíg fel nem nőnek, és képesek nem lesznek azt elviselni. Múltunk elől nem menekülhetünk el, és olykor előfordul, hogy új veszteségek idézik fel a régieket.
Legtöbbünk egész életében küzd a veszteséggel, és ellenáll neki, viszont a veszteséggel való munka ad lehetőséget a változásra. Ha úgy érezzük, hogy hatalmas veszteség ért minket, az csak azért van, mert gazdagon megáldott az élet. Akarjuk-e meglátni, megérteni azt, hogy miért találkozhattunk? Mit tanulhatunk egymástól? Miért lehetünk hálásak?
A veszteség számos titkot rejt. Az egyik például, hogy minden veszteség fejlődést, növekedést kínál számunkra. A gyermeküket elvesztett szülők, akik ezt a csapást a világ végeként élik meg, évekkel később, a megfelelő gyászfolyamaton túljutva új életszemlélethez jutnak.
Hálásak azért, hogy szerethettek, mert jobb valakit szeretni és elengedni, mint sohasem szeretni. Közelebb kerültek valódi önmagunkhoz, a szeretett gyermekhez és Istenhez. A szeretet, amelyet éreztek és adtak, nem tud elveszni. A szeretet örök és a legfőbb gyógyító erő.
A gyász rituális formái a mai társadalomból már-már kihaltak, pedig egykor meghatározó szerepet töltöttek be. Fontos a környezet kitartó jelenléte és segítsége, hogy a gyász ne hárítás, hanem feldolgozás legyen, és hogy a gyászoló ember ne váljon kitaszított, magára hagyatott, bűntudata és szorongása rabjává. A segítőknek lehetőség szerint le kell venniük a gyászoló válláról a mindennapi élettel kapcsolatos teendőket és éreztetni kell, hogy nincs egyedül.
A gyászfeldolgozás nem a felejtést jelenti, hanem, hogy a gyászoló emlékeiben az elhunyttal kapcsolatos múlt úgy él tovább, hogy emellett a gyászoló képes életét megfelelően tovább vinni.
A gyászmunka szakaszokra bontható. Az érzelmi sokkot a veszteség tudatosulása, az átdolgozás majd a felépülés követi. Az elengedés létrejöttéhez hagyni kell, hogy az érzelmek megjelenjenek és feltörjenek, és hogy a gyászoló az elhunytra egy idő után nem mint létező, hanem belső alakra gondoljon. Ehhez a gyászolónak idővel újra egységes énképet kell kialakítani önmagában. A veszteséggel összefüggő új szerepek adaptív betöltéséhez szükséges állapot kialakulásában a családnak, környezetnek, önsegítő csoportoknak, szükség esetén pszichológusi támogatásnak fontos szerepe van.
A barátok néha tudnak segíteni de a túlzott jajgatás nem célszerű.Majd telnek a hónapok az évek a szívünkben ott a szeretet és remélem mindenkinek sikerült az elengedés. nekik van dolguk.Megpihennek és majd eldöntik, hogy mikor és hova akarnak újra leszületni. Engedjük ez meg szeretteinknek.
„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.” (Juhász Gyula)
Ha segítségre van szükséged keress bizalommal!